"A koszos dél, és a nyalka Toszkána"

Divatos még mindig a déli tartományokat leszólni, lakosait "terrone" ( déli ) jelzővel illetni, mintha csak egy másik bolygóról érkeztek volna. Egyes esetekben a "cafone" ( paraszt ) címzés is elhangzik a nyalka, "közép - európai", Rómától északabbra eső tartományok lakosai szájából. Tény, hogy Róma légvonalban közelebb esik Tuniszhoz, mint Bécshez, és az is igaz, hogy Calabria, Puglia tartományokban tovább tart a szieszta mint az északon. Nem öntik ki az uborkát, csak mert nem EU konform, utcán, kocsiról árulják a lóbabot, az articsókát, a cikóriát és a déli gyümölcsöt. Ha vásárolok nem kapok blokkot, ellenben ajándék gyümölcsöt igen. Ha nem tetszik valami dudálok, és ha tetszik akkor is. A záróvonal csak figyelmeztetés, a piros lámpa csak ajánlás. A robogón és az autóban pont annyian ülhetnek ahány tagot számlál a család. Csak négyszáz kilométert utazunk északabbra és a csizma szára máris "szűkebb", szinte szorít és folyt. Szabad nem egyet érteni...
Három hetet töltöttem Pugliában a nagy vízgyűjtők árnyékában, a tarló répa földek szomszédságában. A Murgia keleti lejtői épp hogy elérnek ide, a túloldalon pedig már az Adria part állít meg. Három héten keresztül, minden reggel emelt fővel léptem ki a lakás ajtaján, és magabiztosan sétáltam végig a több száz éves utcák soha meg nem kopó kövein. Van egyfajta felemelő érzés ezeknek a régi utcáknak a köveit koptatni, ahol egykoron Ravanas, Silos vagy Joachim Murat király sétált végig. Ugyanazok a kövek és ugyanazok a falak. Eshet eső, fújhat szél, és tűzhet a nap, a sarki gasztronómia, vagy a salumeria redőnye reggel nyolckor felgördül, megszólalnak a harangok, és mindenki széles mosollyal kiált vagy int: Salve! Buongio! weweei ! Nem tudsz közönyös maradni és nem vissza mosolyogni. Ez itt dél, mégis minden olajozottan működik. Reggeli kávé a bárban, eszmecsere a dottoréval, aztán indulhat a nap. A vonatok pár perces késéssel indulnak ( jobb esetben ), rosszabb esetben nem indulnak. Mégsem ideges senki. Pár nap sem telik el, és az idegen aki minden reggel nyolckor kilép a Vicolo della piazza 12 szám alól, már nem idegen többé. A reggelek szereplője, a város egy "sejtje" . Holnapután lesz egy hete hogy újra észak felé repültem. Ma egy hete mèg a bőröndömet pakoltam az óvárosi palazzo második emeletén. Valamit azonban ott felejtettem... egy "köldök zsinór" oda köt, melyet remélem soha nem kell elvágnom. Az utolsó este egy fiatal fiú, a szemben lévő palazzo harmadik emeleti erkélyéről leveti magát. Ma sem hiszem el amit akkor látok, és soha nem tudom kitörölni az emlékezetemből, a hangokat. Zuhanás, robbanás, csönd... vége. Halk eső csepp koppan a köveken, és hirtelen pirossá válnak... A város egyként rohan segíteni. A bőrönd már nem érdekel. Hirtelen az egész város egy családdá egyesül, és mindenki hoz valamit. Takarót, vizet, vagy csak egy ölelést. A rendőrségi kihallgatás inkább csak egy baráti beszélgetés, melyhez még a személyes papírjaim sem szükségesek. Éjfélhez közeledik az idő, mire az utca kövét megtisztítják, és elindulok egy doboz üdítőért Nicolához. Talán nem is voltam annyira szomjas, inkább csak féltem egyedül maradni a lakásban, ahol az ágyban fekve a harmadik emeleti vétkes erkélyt láttam. Nem tudok aludni, így maradok még az utcán. Percenként olvasom a híreket hátha megtudok valamit. Főcím: a Tommaso Traetta színház vendége április 17 - től Sergio Castellito. Hazaindulok, befordulok a Via Goldoni sarkán ahol egy sötét autó ajtaja nyílik és a színházból kilép Castellito. Fájdalmas este, melyet eső kísér hajnalig. A találkozások estèje ...
Pár napja Toszkánában vagyok. "De jó neked!" - mondják. Mikor három hétig a csizma sarkában voltam senki nem mondta. Toszkána, az Toszkána! A borok hazája, a reneszánsz kultúra bölcsője, a klasszikus olasz nyelv otthona, megannyi festő, művész, zenész , költő és irodalmár otthona. No és a divat, a kulinária, a vidék, a ciprusok, a vakítóan zöld domboldalak. Néha azt érzem egy előadás kelléke vagyok, egy konferanszié akinek megírták előre a szöveget. "Balra tessék nézni, majd jobbra, egyenesen megyünk tovább, nem áll meg! nem bámészkodik! most fotóz! semmihez nem nyúl! "... Amerikai turisták amerre csak szem ellát, akiknek az euró aprópénz, Dante egy csokoládé, és Botticelli egy likőr.
Laura Pausinit ismerjük! - hangzik a felismerés. Igen, azonban ő szárd!
Divat Toszkánába menni, sikk Gucciéknál vásárolni és az Uffizibe soron kívül bemenni. Dávid pedig szép férfi, csak kár hogy nem az eredetit fotózzák. Az Arno kávészínű vize, az utcán hömpölygő szemét, az unott és arrogáns szolgáltatók, a lelakott és a városhoz nem méltó vasúti kocsik, a túlárazott éttermek egy másik Toszkánába repítenek. A higiénia hiánya a mellékhelységekben helyenként ijesztő.
Három hét alatt Pugliában, minden nap részese voltam, ahogy az utca kövét marsiglia szappannal mossák, az aluljárókat fölseprik, a vonatokat menet közben takarítják és fertőtlenítik. Az árak mérsékeltek, a szolgáltatók segítőkészebbek. Ők már megérkeztek Európába, de vajon Toszkána miért fordult vissza "félúton" ?